163. A lelkünk ifjú marad

„Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelenül vigadozzék, mert visszaadtad lelke fiatalságát. Engedd, hogy akik most a fogadott fiúság dicsőségének örvendeznek, a biztos remény örömével várják a feltámadás napját.”  (Húsvét harmadik vasárnapjának kollekta könyörgése)

Kedves Karitász Önkéntesek, Munkatársak, Testvérek az Úrban!

Az ember test és lélek egyszerre, egy egységet képez, de megosztott a kezdetektől, pontosabban az ősbűn következményeként a halál állt ezen egység közé és osztotta meg az embert. A test úgy, mint az anyagi világ, mulandó, de a lélek örök. A testi halálunk után kapja vissza a lelkünk a feltámadáskor a testünket, immár romolhatatlan állapotban. Akik üdvözülnek, azok a megdicsőült állapotban kapják vissza testüket, mindenki a saját magáét. Dániel próféta írja: „Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2)

Az Úr pedig így szólt a végítéletről az irgalmasság cselekedeteinek fényében: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni. Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesen vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem voltunk szolgálatodra? Erre majd ezt feleli: Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” (Mt 25,33-46)

Kicsit hosszabban idéztem a szentírást, mert lényeges, hogy tudatosítsuk, hogy van örök élet és van örök kárhozat, a feltámadásban pedig mindenki visszakapja a testét. Mentsen Isten minket az örök kárhozattól, mert az ugyanúgy érinti a testet is és a lelket is, mint az örök élet! Az örök életben a Tábor hegyen megmutatkozott, az Irgalmas Jézus képéhez hasonló módon, megdicsőült testben fogunk élni, méghozzá romlás nélkül, betegség, baj nélkül és a bűn lehetősége, kísértés nélkül. Könnyek nélkül, lelki és testi fájdalmak nélkül, hiszen az Isten „Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,4)

Bár a halál kényszere szomorúsággal és félelemmel tölt el minket, de ha túl tudunk lépni lélekben a testi halál gondolatán, akkor elénk tárul a remény, a hit bizonyossága, hogy a testi halál csak ajtó számunkra a megdicsőült állapotban való örök, boldog életbe. Tehát nem az első halál, nem a testi halál az, amitől félnünk kell, mert az úgyis bekövetkezik és része Isten igazságosságának. A második halál azonban maga a kárhozat, amitől félnünk kell és el kell kerülnünk. „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesen nem vesz erőt a második halál.” (Jel 2,11)

Mi pedig győzni akarunk, győzni is tudunk és győzni is fogunk. Isten így fordítja a rosszat jóra, méghozzá a legjavunkra. Az örök élet pedig örök fiatalságot is jelent. Ezzel a reménnyel adta vissza nekünk a Jó Isten Krisztusban, az Ő feltámadásában, a halálon való győzelme során nekünk a lelkünk fiatalságát. Van okunk tehát vigadozni, mert az Úr feltámadása a mi reményünk és jövőképünk. Csak rajtunk múlik, hogy vele akarunk-e élni vagy sem. Ha vele élünk és halunk, akkor vele együtt fel is támadunk. Ennek egyetlen módja pedig az Őbenne való hit, a teljes önátadás jóban, rosszban. A hitünket pedig a cselekedeteink, legfőképp az irgalmasság cselekedetei mutatják meg, teszik élővé és igazolják! Isten fogadott gyermekeiként tehát éljünk tüzes lélekkel Krisztusban, a húsvét örömében, a biztos győzelem reményében!