Szeretet, szolgálat, szeretetszolgálat

Bevallom, kezdtem kétségbeesni, mikor az ún. intézményi megállapodás leadásának határideje előtti héten sem tudtam, hogy hova megyek szakmai gyakorlatra. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociálpedagógia szakos hallgatójaként félévente kötelező százhúsz órát eltölteni egy szociális tevékenységet ellátó intézményben, én pedig tartottam attól, hogy idén ezt nem fogom tudni teljesíteni.  Aztán szinte a semmiből -, mint egy égi áldás – pottyant az ölembe a lehetőség, amely mindvégig a szemem előtt volt, csak átsiklottam felette. Hogy ez puszta szerencse, vagy az isteni gondviselés… nos, visszatekintve azt gondolom, hogy az utóbbi.

Február tizenharmadika, hétfő volt, én pedig feszengve álltam a Szentendrei út 69-71 szám alatt található Szent Erzsébet Karitász Központ masszív téglaépülete előtt. Új hely, idegen emberek, elvárások, feladatok, megfelelés. Mindezen dolgok gyomorszorongató gondolata persze csupán addig tartott, amíg a központi irodavezető, s egyben (a gyakorlat alatt) tereptanárom, Márton Andrea, szociológus, szakmai irodavezető körbe vezetett az Iroda helyiségeiben, én pedig találkozhattam a karitász programok mögött álló, és a segítségnyújtás iránt elköteleződött munkatársakkal. Meleg szívvel fogadtak, a legtöbben azonnal megkértek, hogy tegeződjünk, nekem pedig olyan érzésem támadt ettől, mintha leendő kollégaként tekintenének rám.

Akkor még nem sejtettem, milyen mozgalmas százhúsz óra áll előttem. Habár az egyetemi szemináriumok és a munka mellett sokszor nehéz volt elindulni egy-egy programra, minden percét élveztem a karitásznál töltött időnek. A találkozások, beszélgetések lelkileg feltöltöttek és szinte minden alkalommal több energiával tértem haza, mint amennyivel útnak indultam.

Andrea – szokásos teendői mellett – tereptanári feladatait is maradéktalanul ellátta. Határozott elvárásai voltak a gyakorlattal kapcsolatban, s világosan közölte is ezeket, továbbá programtervet állított össze, amit szerencsésen sikerült beillesztenem a mindennapjaimba. Így vált majd másfél hónapig a hétköznapok részévé a ruha-, illetve ételosztás a rászorulóknak, a szenvedélybetegsegítés, vagy a karitász miséken való részvétel.

Jártam a Lujza utcai Szociális Központban, ahol Gyöngyi mindig jó szóval várja a betévedőket, érdeklődik azok iránt, akiket személyesen, régebb óta ismer. A Havanna lakótelepen álló –, mára már kevésbé – lepusztult panelek egyikének tövében megbújó kis helyiségben Kati (pontosabban Katik, merthogy többen vannak) tevékenykedik a rászorulókért; a Szenvedélybeteg-segítő Lelki Központban pedig Böbe és Gizella nyit ajtót, ha csöngetnek és tárt karokkal várják az érkezőt. Elutaztam Pesthidegkútra a „Mozgássérült lakótelepre”, voltam Káposztásmegyeren, Kispesten, sőt, még Esztergomban, Tokodon és Leányváron is.

Az emberek, segítséget kérők jöttek-mentek mindenhol, mégis, a karitász munkatársak és önkéntesek odaadóan, a szolgáló szeretet szellemében fordultak kivétel nélkül mindenki felé, legyen az ismerős, vagy ismeretlen. Sosem éreztem, hogy felesleges feladat, vagy teher lennék. Tevékenyen részt vehettem az a Szent Erzsébet Karitász Központ életében, s eközben személyiségben és hitben is sikerült épülnöm.

Megértettem, hogy a segítés, a rászorulók szolgálata szeretet nélkül mit sem ér, és, hogy a szeretet akkor az igazi, ha tettekben is megnyilvánul. E kettő ötvöződik és megvalósul a Karitászban; így tölthettem én is a szakmai gyakorlatomat a tevékeny szeretet, a Karitász nevében.

Kata, szociálpedagógus hallgató