Segélyszállítmányok Kárpátaljára

A dél-budai espereskerülethez tartozó Albertfalván lévő plébániai közösségünk a Szent
Erzsébet Karitász Központ felhívásához csatlakozva a háború miatt nélkülözőknek ajánlotta
fel az idei nagyböjti tartós élelmiszergyűjtésben összegyűjtött adományok nagy részét.
Nemcsak a határmenti befogadópontokon és a BOK csarnokban megpihenő vagy hazánkban
menedékre lelő menekülteknek jutott belőle, de Kárpátaljára is. Kárpátalját békeidőben
nagyjából egymillióan lakják. Ide érkezett most 300 ezer menekült. Az iskolák bezártak, ott
szállásolják el a menekülteket. A gyerekek távoktatásban tanulnak, mint a járvány idején. A
férfiak magy része vagy bevonult, vagy elmenekült. A Katolikus Karitász két módon is segíti
a helyieket: egyrészt a kárpátaljai szegénykonyhákat üzemeltető karitászcsoportokat segíti
tevékenységükben, hogy a leginkább rászorulók – az ott étkezők ellátását támogassa.
Másrészt pedig a helyben élőknek visz élelmiszert, tisztálkodószereket, hogy a bizonytalan
gazdasági helyzet, az emelkedő árak, a kenyérkeresők kiesése miatt elnehezült helyi
közösségeket támogassa.

Plébániai karitászcsoportunk is részt vett az adományok eljuttatásában. Első utunkon
két kisbusszal járultunk hozzá az úthoz, melyeket a budai Szent Imre Gimnázium
sportcsapata, az Emericus SE és egy albertfalvi család ajánlottak fel. Az előkészítés során
rengeteg papírt kellett beszerezni. Izgultunk is egy kicsit, hogy mindent elintéztünk-e, mert
bármilyen formai hiba a küldetés sikerét veszélyeztette. Olyan követelményekkel
szembesültünk, amikre nem is gondoltunk. Így például az Ukrajnába történő belépéshez
speciális biztosítást kell kötni egy ukrán biztosítóval arra az esetre, ha véletlenül elkapnánk a
covid-ot és kórházi ellátásra szorulnánk. Ez alól még az oltási igazolás sem mentesít.
Az indulás előtti napon felpakoltuk a raktárban az autókat és a Szent István Bazilika
elé álltunk velük. Cserháti Ferenc püspök atya szentmisét mutatott be, majd megáldotta az
autókat és az önkénteseket. Másnap, április 22-én hajnalban indult a konvoj. Reggel fél hatkor
találkoztunk az M3 bevezetőjénél, közös ima és kávézás után indultunk kilenc kisbusszal a
határhoz. Eredeti terveink szerint a beregsurányi határ átlépése után minden autó külön ment
volna a saját célállomására, de az utunkról tudósító híradós stáb kérésére változtatnunk kellett.
Három csoportra oszlottunk (mint a népmesékben). Az első csoport déli irányban, Benére és
környékére tartott. A második csoport Munkácsra ment. Mi a harmadik csoporttal északi
irányba indultunk, Kászony, Rát és Bakos településekre. Mindenhol óriási szeretettel fogadtak
minket, de sajnos alig tudtunk velük beszélgetni, időt tölteni, mert rohanásban voltunk.
Rádöbbentünk, hogy nemcsak az adományok jelentenek segítséget: önmagában a jelenlétünk,
ottlétünk is erővel, reménnyel töltötte el őket, segített enyhíteni a háborús helyzet, a gazdasági
nehézségek, a kisebbségi lét miatt mindent átható kilátástalanság-érzést. Az egyik helyen
annyira meghatódtak érkezésünkön a házigazdák, hogy elpityeredtek. Ezt látva nekünk is
nehéz volt visszatartanunk könnyeinket. Sajnáltuk, hogy nem maradhattunk többet
beszélgetni, meghallgatni, vigasztalni, bátorítani.

Ráton egy gyermekotthonba vittük az adományokat. A gyerekek az udvaron játszottak,
virágképeket készítettek. Mielőtt kipakoltuk volna az autókat, adtunk nekik egy marék csokit.
Igazságosan elosztották egymás között, aztán nagy zsibongás, kiabálás, örömködés közepette
kb. 5 másodperc alatt eltüntették. A pakolás után a kocsihoz visszaérve ott várt már a teljes
gyerekcsapat. Összevissza szaladgálva, csillogó szemmel, csokitól maszatos képpel azt
kiabálták: „Kalitászos bácsi! Kalitászos bácsi! Ezt magának csináltuk!” Az aznap készült
műalkotásokat, a virágokból készült csodaszép képeket lobogtatták, azokat adták ajándékba.
Régi olasz filmekben láttam ilyen jeleneteket. Ott túlzásnak tűnt. Ráton megható volt.
Hazafelé a határon megpihentünk, megvacsoráztunk, megosztottuk egymással
élményeinket. Forgács Balázs atya tábori szentmisét mutatott be a beregsurányi menekültponton. Így adtunk hálát a biztonságos és tartalmas útért. Itt talán be is fejeződhetne
a cikk, de pár hétre rá jött a telefon, hogy megint indul egy konvoj, várják a felajánlásokat.
Így hát egy hónappal első utunkat követően ismét kocsiba ültünk. Ezúttal hat furgon
ment Kárpátaljára, melyből három Albertfalváról indult. Rutinosan intéztük a papírokat. A
szokott helyen a szokott időben találkoztunk. Rutinosan mentünk át a határon. Itt kiderült,
hogy az ukrán vámosok nem fogadják el a szállítóleveleinket, mert legutóbbi utunk óta új
formanyomtatványt vezettek be. Ezen ugyanazok az adatok szerepelnek, mint az előzőn, de új
nyomtatványt kell kitölteni. Rendkívül korrektek és rugalmasak voltak, mert azt is elfogadták,
hogy magyarul töltjük ki az ukrán nyelvű formanyomtatványt. Végül csak átjutottunk a
határon. Második utunkon már arra törekedtünk, hogy személyesen is jelen legyünk,
találkozzunk, beszélgessünk az ottaniakkal. Minden autó más településre indult. Mi
Macsolára mentünk, a másik két albertfalvi kocsi Bakosra, és Ardóra. Mindenhol ebéddel
vártak bennünket. Tulajdonképpen nem is segélyt vittünk, hanem vendégségbe mentünk,
ahova illendően bőkezű ajándékot hoztunk.

Június 10-én indultunk harmadik utunkra. Ezúttal Beregszászig, a Pásztor Ferenc
Közösségi Házig utaztunk együtt, itt vált szét a csapat. Itt éppen nagy sürgés-forgás volt, egy
másik karitászos konvojt láttak vendégül. Minket is kínáltak ínycsiklandó gulyással, ami ott
főtt az udvaron felállított hatalmas bográcsban. Innen Benére és Orosziba mentünk tovább.
Benén szendviccsel és helyi kézműves szörppel vártak. Hosszas unszolásra leültünk falatozni,
de időközben jött egy telefon, hogy menjünk tovább, mert a szomszédos oroszi plébánián
ebéddel vár minket a plébános, siessünk, mert kihűl a leves. Így esett meg, hogy bár mi
vittünk segélyt, de háromszor ebédeltünk aznap. Nem a bőség tobzódása volt ez. Mindenhol
abból a kevésből láttak minket vendégül, amilyük volt.

Az utak során megismertük a vendéglátó közösségeket, helyzetüket, örömeiket,
nehézségeiket. Nehéz magyarként élni Kárpátalján, az elmúlt időkben mindig is nehéz volt.
Másrészről pedig nagyon szép és értékes dolog magyarként élni Kárpátalján. Rengeteg dolog
van, amit mi magától értetődőnek tartunk itt Budapesten. Úgy érezzük, hogy ez mind jár
nekünk. Természetesnek tartjuk, hogy az anyanyelvünkön tanulhatunk, dolgozhatunk, úgy
intézhetjük dolgainkat. Azt is, hogy ugyanabban a szakmában ugyanazt a fizetést kapjuk, mint
a más nemzetiségűek. Nem kell aggódnunk azért, hogy elmenekül a férjünk (fiunk, unokánk)
és széthullik a családunk, vagy pedig lelövik a fronton a szeretteinket. Kárpátalján a maguk
valóságában mutatkoznak meg azok az értékek, amikről mi budapestiek nem is veszünk
tudomást. Ehhez társul az a szeretetteljes összetartás, ami az ottani közösségekben
mutatkozik. Van mit tanulnunk az ottani testvéreinktől! Bár több tonna adományt vittünk az
autókban Kárpátaljára, mégis úgy éreztük, hogy mi sokkal több értéket hoztunk haza
magunkkal a szívünkben. Alig várjuk, hogy visszatérjünk, de ha lehet, akkor ezúttal tényleg
csak egyszerű vendégként!

Bene Lajos
csoportvezető
Kalkuttai Szent Teréz karitászcsoport