Elhinteni a béke magvait…- személyes beszámoló a Szent Erzsébet Karitász Központ harmadik segélyszállítmányáról

2021 májusa óta dolgozom a Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központnál. Kerestem a módját annak, hogy hogyan tudnám cselekvően szolgálni a szegény embereket, és amikor meghívást kaptam a karitászhoz, akkor gyorsan megszületett bennem az igen válasz. Az orosz-ukrán háború engem is személyesen és mélyen érintett, hiszen az első napoktól kezdve a menekültek ellátásának a frontvonalában találtam magamat, munkatársaimmal együtt.

A Szent Erzsébet Karitász Központ munkatársaiként hiszünk abban, hogy az Úr jóra fordítja azt a rosszat, amit az Ukrajnában kitört háború okoz, mert „elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”(Róm 5,20). A háború február végén történő kitörése óta folyamatosan tapasztaljuk, hogy az  Úr a hétköznapi emberek nagylelkűségén, jószívűségén keresztül gondoskodik a szükséget szenvedőkről, a menekülőkről. Ez a rendkívüli helyzet nagyon sokakból nagyon sok jót hozott elő… A kezdetektől nagyon sok felajánlás érkezett az önkéntes munkára való jelentkezéstől a konkrét tárgyi adományokig, élelmiszer, tisztálkodási szerekig. Felajánlott adományokból indult útnak az első segélyszállítmány 2022 áprilisában, amelyet másik kettő követett. A munkácsi karitász jelzései alapján a harmadik szállítmányt 14 millió Ft értékben olyan alapvető élelmiszerekkel, tisztálkodási szerekkel töltöttük meg, amelyekre Kárpátalján a legnagyobb szükség van. Ezeket a termékeket korábban befolyt pénzadományokból tudtuk megvásárolni.

Az önkéntesek nagylelkűsége a segélyszállítmány szervezésekor is megmutatkozott: az útnak induló tizenhat fő közül csak három volt munkatárs, a többiek önkéntesként csatlakoztak hozzánk, hétköznapi munkájukat, feladataikat átszervezve ajánlották fel idejüket az útra. A nyolc járműből csak kettő volt a karitász központ autója, a többit az önkéntesek hozták és vezették.

2022. június 10-én indult útnak a Szent Erzsébet Karitász Központ harmadik segélyszállítmánya Kárpátalja különböző településeire: Munkácsra, Husztra, Gyertyánligetre, Benére. Nyolc autóval indultunk útnak, miután Csorba Gábor igazgató úr megáldotta a járműveket és az útnak indulókat.

Három autónak a célpontja Munkács volt. Az eddig csak történelemkönyvekből, irodalomkönyvekből ismert város valóságossá vált a számomra. Megrendítő volt figyelni az embereket az utcán, a kávézókban, buszmegállókban, ahogy hétköznapi életüket próbálják élni. A munkácsi karitász vezetője, Fehér Ferenc szavaiból nem éreztem ki panaszt, próbálnak a helyzethez és a változó körülményekhez rugalmasan alkalmazkodni. Nehéz körülmények között állnak helyt és vállalják mások megsegítését. Tanúságtétel az ő jelenlétük és munkájuk a környezetük számára. Hazafelé úton egy hatalmas jégesőbe keveredtünk, egy áram nélkül maradt benzinkútnál álltunk meg hirtelen… Szimbolikus volt ez az óriási eső és a megállásunk is. Az Úr megállásra „kényszerített” bennünket, hogy visszatekintsünk és feltekintsünk rá és neki köszönjünk meg mindent.

Személyes szál a történetben, hogy családom erős erdélyi gyökerekkel rendelkezik, így gyermekkoromtól szívemen viseltem a határokon túl rekedt magyar testvéreink sorsát. Ennek ellenére Kárpátaljára eddig még nem sikerült eljutnom, ezért jelentett nagyon sokat, amikor munkahelyi vezetőim felajánlották: a következő szállítmánnyal én is mehetek Kárpátaljára.

A másik személyes szál, hogy a menekültek szolgálatát, az út minden fáradtságát felajánlottam azért, hogy megérkezzen végre a béke és a kiengesztelődés, amelyet nagyon várunk. Békét és kiengesztelődést kérek a gondviselő Istentől nemcsak az orosz-ukrán nép számára, hanem az ukrán és a magyar nép számára is. Az ukrán menekültek felé mutatott szeretetünkkel, jószívűségünkkel, cselekvőkészségünkkel, segítőkészségünkkel kell elhintenünk a béke magvait: mi ennyit tudunk tenni, „a növekedést az Isten adja” majd a kellő időben (vö. 1Kor 3,6).