Szeretettel osztjuk meg alább Teleki Lóránt, jogász hallgató szakkollégista önkéntesünk beszámolóját a háborús menekültek segítése során gyűjtött tapasztalatairtól.

Számos közhely von valamiféle bizonytalan összefüggést az egyetemista lét és a szabadidő sokasága között. Záróvizsgák előtt álló joghallgatóként ezt az inget nehezen tudom magamra venni, ugyanakkor ilyen nehéz időkben az emberben folyamatosan él a tettvágy. Az elmúlt hónapban ez a tettvágy vezérelt arra, hogy szakkollégiumi közösségem (Joghallgatók Önképző Szervezete Szakkollégium) tagjaival együtt megpróbáljunk minél több alkalommal önkéntesként részt venni a Karitász áldozatos munkájában.

Már február végén-március elején is többször segítettünk az akkor még a Keleti pályaudvar egyik várótermében kialakított ellátóponton, ahol lehetőségünk volt megdöbbenni a civil összefogás és lelkiismereti hívás erejéről. Hallgatói közösségünk különböző módon igyekezett segíteni, az ellátási lánc teljes volt: voltak, akik alapanyagokat szereztek be szendvicsekhez, mások ezek elkészítéséért és elszállításáért feleltek. A folyamat végén volt a Karitász-sátor, ahol a vezetőkkel egyeztetve igyekeztünk szükség szerint rendelkezésre állni és fogadni, ellátni a menekülteket. Március végén a pályaudvar helyett a BOK csarnok lett kijelölve menekültfogadó állomásként, a költözést követően a segítségnyújtás spontán jellege is megváltozott, hiszen az új tranzitzónában a szeretetszolgálatok már egymást váltva, szigorú beosztás szerint látják el tevékenységüket, előzetesen regisztrált önkéntesek közreműködésével. Ilyen körülmények között igazi megtiszteltetést volt számunkra, hogy a Karitász tudomást vett rólunk mint közösség, és lehetőséget adott a szolgálat folytatására.

Első szolgálatunkat a március 24-ről 25-re virradó éjszaka láttuk el. A helyszín óriási előrelépés volt a pályaudvari váróteremhez képest. Noha nincs tapasztalatom arról, hogy hogyan is kellene kinéznie egy olyan csarnoknak, amely menekültek ideiglenes tranzitzónájaként szolgál, de valahogy pont így képzelném el. A földre helyezett filc-padlószőnyeg sokkal barátságosabb légkört teremt egy hideg betonburkolathoz képest, a csarnok jól elkülönített szekciókra van osztva, minden információ három nyelven megtalálható, a pályaudvarokra és a reptérre induló buszokról pedig a budapestiek számára megszokott kijelző tájékoztat. A tisztaságról folyamatosan gondoskodnak, továbbá több száz fekvőhely is található, melyeket egy eltakart, elsötétített teremrészben fektettek le.

Az este 8-tól másnap reggel 8-ig terjedő szolgálatot legtöbben 6 órás váltásokban láttuk el, de voltak olyanok is, akik mind a 12 órát egyhuzamban töltötték. Egészen éjfélig egészen intenzív volt a forgalom, az éjszaka csendesebb, de nem végig, hiszen a hajnalhoz közeledve már el kell kezdeni készülődni a hajnali 4-es vonattal Kijevből érkezők fogadására. A szolgálat teljesítése közben nehezen tudtam elgondolkozni a velem szembejövő valóságon, legfeljebb csak pillanatnyi megdöbbenésre jutott idő. Ilyen benyomás ért akkor, amikor megtudtam a tolmácsoktól, hogy az itteni emberek egy jó részével már oroszul kell, hogy beszéljenek, mivel Ukrajnának a háború által leginkább érintett keleti részéből menekültek, ahol az orosz nyelv is meghatározóbb. Ez a tény számomra többlettartalommal töltötte meg az egyébként üres és kétségbeesett tekinteteket. Az a tudat, hogy a csarnokban lévő emberek egy része valószínűleg nem csak filmekből látott háborút – mint én –, oda vezetett, hogy nagyon sok dolgot átértékeltem a saját életemben is, valahogy sok olyan apró dolog lett értékesebb, amelyekről eddig nem, vagy kevésbé vettem tudomást.

Túl a belső gondolataimon azt éreztem, hogy meg kell próbálnom kihozni a legtöbbet azokból az apró interakciókból, amelyek egy menekült és köztem zajlanak. A szendvicsek kiadásáért feleltem, de úgy gondoltam, hogy megpróbálok a szendvicseken túl jó érzéseket is átadni. Ez a gyerekeknél könnyebb volt, a felnőttek pedig jót szórakoztak azon, ahogy megpróbálom kimondani az orosz vagy ukrán szavakat, amelyek a szendvicsek tartalmára vonatkoznak. Néhány esetben – például a májkrém esetében – ez megmosolyogtató mutogatásokban nyilvánult meg, de ez is volt a cél, és nagyon örültem annak, amikor egy szomorú arc legalább egy pillanatra boldogabbá vált.

Összességében tehát úgy tudnám összefoglalni a szolgálat alatti élményeimet, hogy adni mentem, de kaptam is, hiszen elképesztően jellemformáló tud lenni az önkéntes tevékenység. Végső soron pedig szeretném megköszönni a Karitász kollégáinak önzetlen munkáját és áldozatos munkáját, akik arcáról mindvégig reménykeltő lelkiismeretet lehetett leolvasni.