160. Életünk legyen hálaadás!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert irgalmassága örökkévaló.” (1Krón 16,34)

Kedves Karitász Önkéntesek, Munkatársak, Testvérek az Úrban!

A hála, a szeretetre válaszoló viszontszeretet megnyilvánulása. Viszonozzuk a megelőző bizalmat, a jótetteket, a gondviselést, a törődést, az értünk való aggódást, a ránk gondolást, az értünk mondott imákat, a nekünk adott ajándékokat, jószavakat, szolgálatokat, segítségeket.

János apostol így tanít minket: „Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet.” (Jn 4,9-10) Húsvét szent titka éppen az, hogy felfogjuk, szívünkbe fogadjuk a megérthetetlent, azt, hogy a Teremtő, Gondviselő Isten, egyben maga a Megváltó, aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért szállt le mennyből, testesült meg, életét áldozta értünk, végbe vitte megváltó művét. Magára vette és felvitte a keresztfára a bűneinket, adóslevelünket, kiváltott a bűn szolgaságából. Legyőzve a gonosz lelket, megmutatta az Utat a mennybe, ami Ő maga, tanúságot tett az Igazságról és megadta a lehetőséget mindnyájunk számára, hogy egyek legyünk Vele, Őbenne. A Jézussal való közösségben való lét egyetlen útja az üdvösségnek és a földi boldogságnak, a módja pedig az, hogy viszontszeretjük Őt, hogy szabadon akarjuk Őt, beismerjük azt, hogy bűnösök vagyunk, hogy nélküle semmik vagyunk, irgalmát, bocsánatát kérjük saját bűneinkért és mások bűneiért is.

János apostol így folytatja: „Isten a Szeretet; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk.” (Jn 4,16-17) Az a biztosítéka a mi örömünknek, reményünknek, boldogságunknak és üdvösségünknek, hogy felfogjuk Isten szeretetét, elfogadjuk és válaszolunk rá. Mégpedig úgy, hogy viszontszeretjük, azaz hálát adunk neki. És ugyanígy mindazokért is, akik minket szeretnek, akikben Isten szeretete láthatóvá, érzékelhetővé válik. Isten ugyanis láthatóan éppen az Ő teremtményein keresztül, azaz rajtunk keresztül mutatja meg szeretetét.

Amikor kifejezzük szeretetünket a menekültek felé, a rászorulók felé, a családtagjaink felé, munkatársaink, karitász társaink felé, vagy bárki felé, akivel a gondviselés összehoz, akkor Isten megelőző szeretetét tükrözzük, tesszük láthatóvá. Ez pedig nem más, mint hálaadás, Isten dicsérete tetteinkkel, szavainkkal, imádságos, jót kívánó gondolatainkkal. A hálaadás legjobb formája tehát az, ha azok felé fejezzük ki, akiket Isten éppúgy szeret, mint minket, akiknek Ő ugyanúgy Atyja, mint nekünk. „Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” (1 Jn 4,20)

Akkor szeretünk tehát jól, ha utánozzuk az Urat, úgy cselekszünk, mint ahogy Ő cselekedne a helyünkben. Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha vele kapcsolatban állunk folyamatosan, az imádáság, a szentségek és az egyház közösségének a révén. Ezt az állapotot vágyjuk, keressük, akarjuk! Ez pedig nem más, mint maga a hálaadás. A hálatelt szív tele van örömmel, reménnyel, lelkesedéssel, jókedvvel, belső motivációval, tenni akarással.

Igazán hálásak lehetünk a Gondviselő Jó Istennek, a történelem urának, a világmindenség királyának, akinek a tudta és engedélye nélkül semmi sem történhet. Sok mindenért hálásak lehetünk, mind egyéni, mind közösségi életünkben, mind hazánk sorsát illetően. Békében élünk, van reményünk és jövőnk. Egész életünk legyen tehát Isten dicsérete, hálaadás a húsvét kegyelmeiért, melynek ünneplése éppen előttünk áll! Deo Gratias!