Most kell megtennünk, amit kérnek – Menekültek segítése nemzeti ünnepünkön a Keleti pályaudvaron (Magyar Kurír)

Nemzeti ünnepünk, március 15-e hivatalos pihenőnap. Idén a parlamenti választások miatt az egész országban választási nagygyűlésekké váltak az ünnepi megemlékezések, az orosz–ukrán háború rémületes árnyékában. A menekültek változatlanul özönlenek, így az egyházi és civil szervezetek nem pihentek az ünnepen. Beszámolónk első részét adjuk közre.

A Katolikus Karitász a háború első percétől kezdve segíti a menekülteket, önkéntesei Budapesten, a Keleti pályaudvaron csaknem két hete vannak kint, most is a Baross térre nyíló váróterem bejáratánál található a sátruk. Rengetegen vannak, menekültek, önkéntesek, segítők, adományozók, a pulton és a háttérben is konzervek, édességek, ásványvizek, tisztítószerek.

Mindenki tevékenykedik, minden mozgásban van.

A derűs, mosolygós Petres Erika Lúcia domonkos nővér rendtársaival együtt reggel óta van itt, hamarosan érkeznek az újabb önkéntesek, akik felváltják őket. Kérdésünkre elmondja: mivel ma nem volt tanítás a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, magától értetődő és természetes volt számukra, hogy kijönnek segíteni. Ma csak nagyon kevés magyar menekült érkezett, többnyire ukránok jöttek, akikkel nem nagyon tudtak kommunikálni, de voltak közöttük olyanok, akik a telefonjukon megmutatták a szétbombázott otthonukat. „Folytak a könnyeink, sírtunk egymás mellett.” A menekültek rendkívül hálásak azért, amit kapnak, az élelemtől kezdve a tisztítószereken át mindenért.

Az arcok nagyon szomorúak, fásultak, ami érthető, otthagyni mindent, és eljönni a teljes bizonytalanságba… Bizonyos szempontból már biztonságban vannak, de más szemszögből nem.

Többnyire az idősebbek jönnek, fiatal férfit alig látni, rengeteg viszont a nő és a gyerek.

Lúcia nővér számára megrendítő, hogy milyen sokan segítenek.

Örül a szívem.”

Folyamatosan jönnek olyanok is, akik adományokat hoztak. Mondták, hogy átutazóban vannak, van egy órájuk: miben segíthetnek? Ugyanakkor megrázó látni a menekülteket és a képeket is, hogy a borzalomból jönnek. A domonkos nővér azért is megdöbbent, mert azt hitte, felnőtt már az emberiség annyira, hogy ne háborúval intézze el a problémákat, de sajnos úgy látszik, mindig akad néhány hatalomvágyó személy, aki kihasználja ezeket a helyzeteket.

Nem lehet tudni, mennyi ideig tart a háború, de azt érezni, hogy az ezzel együtt járó bizonytalanság hullámokban ér el minket is, fel-felmerül az emberekben a kérdés: mi van, ha nekünk is mennünk kell? Semmi másban nem bízhatunk, csak az Úr kegyelmében.

Az, hogy ebben a tragikus helyzetben ennyi ember összefogott, és segít a rászorulókon, egyértelműen Isten kegyelmének a műve.

Ha nincs hitünk, nem tudunk továbbmenni, mert akkor reményünk sincs. Akkor mi értelme van küzdenünk bármiért is, segíteni? Az isteni Gondviselés azonban mindig velünk van, és talán egy pici reményt tudunk adni ezeknek az otthonukból elüldözött, kétségbeesett embereknek – mondja Lúcia nővér.

Folyamatosan érkeznek az adományozók, rengetegen vannak. Feltűnik közöttük egy idősebb házaspár, akik két bevásárlókocsiból pakolják ki adományaikat, ételt, ruhaneműt, tisztítószert. Autóval szállították ide a csomagot, a férfi visszamegy a kocsihoz, hogy behozza azt, ami nem fért bele a vásárlókocsiba: hálózsákot és összeállítható tábori ágyat. A hölgy szavaiból kiderül:

két-három naponta hoznak adományokat, kötelességüknek érzik, hogy segítsék azokat, akik ilyen nehéz helyzetbe kerültek. Ez nem kérdés számukra.

A háborút borzalmasnak nevezi, egyértelműen vallja: nincs olyan indok, ami miatt embereket lehetne öldösni. „Kimondom, Putyint hibáztatom.” Hozzáteszi: biztos, hogy ha alaposan utánanéznénk, mindkét fél tehetne szemrehányást a másiknak, de

a háború nem megoldás semmire.

Flavio Depaula Silvio érseki titkár harmadik napja önkénteskedik a karitásznál. Elmondja: nagyon megragadta a vasárnapi evangélium, hogy fel kell menni a hegyre, és nem tétovázni kell, hanem lejönni onnan. Van mit tennünk. „Amikor itt jártam Czerny bíborossal (Michael Czerny, Ferenc pápa különleges követe a múlt héten Budapestre látogatott, és elment a Keleti pályaudvarra is, a Katolikus Karitász és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat sátrához, megáldotta szolgálatukat – B. D.), vagy akár máshol is voltam, eszembe jutott a minőségi idő fontossága. Ebbe beletartozik az is, hogy

mosolyt adjunk az embereknek az élelem mellett, ami kizökkenti őket abból a tragédiából, ahonnan eljöttek.”

Az emberek nyomorúságos állapotban érkeznek ide, egy-egy szatyorral, néhány papírral, kopott útlevéllel, kevéske pénzükkel, parányi lelkesedésükkel. Nagyszülők, tizennyolc év alatti fiúk, nők, gyerekek. Az ismeretlen felé mennek, fogalmuk sincs, hogy hová, nincsen céljuk. Ez a legrosszabb talán. Vajon milyen jövő vár arra a rengeteg kisgyerekre, akiket magukkal hoznak? Talán jó volt ez a néhány napos szünet, hogy az ember sok mindent végiggondoljon, megtapasztalja a valóságot, azt, amit sokszor csak kívülről látunk. Egyébként nem törődünk ezekkel a fontos dolgokkal.

A menekültek segítése nemcsak külső, hanem lelki segítség is, ami saját lelkünkből származik, és ha ez így van, akkor felmentünk a hegyre, megpillantottuk azt a pici mennyországot, amiről vasárnap hallottunk, de aztán lejöttünk a hegyről, és itt van a mindennapi valóságunk, amit az Isten kezébe teszünk. Ez is egy kis mennyország.”

Flavio atya hozzáteszi: hívhatjuk katonai műveletnek a háborút… Akárhogyan is, ez egyértelműen emberi, nem isteni dolog. Mi, emberek okozunk egymásnak sok bánatot, nehézséget, tragédiát. Ám nagyon sok jó embert találhatunk itt, a Keleti pályaudvaron és bárhol az országban. „Amikor beléptem ide, Czerny bíboros kísérőjeként, arra gondoltam, többet kell tenni, nem elég ezt hirdetni a pulpitusról, nem elég ennivalót gyűjteni;

mosolyogni, itt tenni kell, és az emberek tesznek.”

Itt reggel nyolctól késő estig a legváratlanabb pillanatokban hoznak ételt, italt, cumisüveget, tisztítószereket; elmennek, visszajönnek, kérdeznek újra, minden eszközzel megpróbálnak segíteni, ami fantasztikusan nagy dolog – mondja Flavio atya. – Láttam itt segíteni paptestvéreimet, diakónusokat, cserkészeket, civileket, fiatalokat, időseket. „Óriási lehetőség ez, mindannyiunkat megszólít a helyzet. Ha pedig ez a megszólítás megérinti a lelkünket, akkor eljövünk, és segítünk.

Itt az alkalmas idő, ahogyan a Szentírásban is olvassuk, most kell megtennünk, amit kérnek az emberek, amit az Isten szeretete megmutat számunkra.”

A Katolikus Karitász pultjánál a Műegyetemen működő katolikus ifjúsági közösség két tagja, Gáspár Gyöngyös és Pozsgai Dániel adogatják ki a szükséges dolgokat a menekülőknek. Elmondták: a Karitász meghirdette a közösség önkéntes munkacsoportjánál, hogy segítségre van szükség, ezt kiírták a Facebookra is, és most itt vannak. Gyöngyös már a múlt hétvégén is itt volt, Dánielnek ez az első napja, de mindketten úgy tervezik, hogy egész héten kijönnek. Jó érzés látniuk, hogy ilyen sokan megmozdultak, folyamatosan hozzák az adományokat. A menekülők arcán tükröződő szenvedés fájdalommal tölti el őket, de annak örülnek, amikor egy kisfiúnak adnak egy kicsi csokit, és fülig ér a szája, annyira boldog.

Ugyancsak a pult mögött segédkezik a tizennégy éves Fejérdy Piroska, a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium diákja, aki az édesanyjával van itt. Hangsúlyozza: ezeknek az embereknek borzasztó nehéz a helyzetük, elűzték őket az otthonukból, a hazájukból.

Arra gondolt, valamit neki is tenni kell értük, hogy legalább egy picivel könnyebb legyen nekik.

Megrendítő látni a szenvedésüket, főleg alapdolgokra van most szükségük, és ezt meg tudják adni nekik. Piroska nem látta még a nyomorúságnak ezt a szintjét, ez mélyen megérintette a lelkét. Amikor értesült arról, hogy kitört a háború az oroszok és az ukránok között, el sem tudta képzelni, mivel jár ez. Itt viszont folyamatosan szembesül a menekültek szenvedésével, akik közül sokan egyik napról a másikra földönfutókká lettek. Elgondolkozik a sorsukon, elvesztették az otthonukat, talán a családjuk egy részét is.

A tizennégy éves diáklány azt is megemlíti: mi itt éljük az életünket, nem találkozunk ilyen szörnyűségekkel. Most viszont, hogy szembesül ezekkel, jobban átérzi a fájdalmukat. Ezért a jövőben megpróbálja jobban megbecsülni azokat a dolgokat, amik számunkra természetesek, másoknak viszont sajnos egyáltalán nem azok.

A marokkói születésű Malina első alkalommal van itt, a karitász piros mellényét viseli. Étellel, itallal, tisztítószerekkel teli kosarat tart a kezében, így járkál fel-alá, fogadja a vonattal érkező menekülteket. Természetesnek tartja, hogy itt van, mivel az embereknek szükségük van segítségre, ez a legkevesebb, amit megtehet. Egy éve önkénteskedik Magyarországon, eddig hátrányos helyzetű gyerekeknek segített, most pedig, hogy kitört a háború, itt szolgál.

Soós Károly történész, diakónus egyike volt azoknak, akik 1991-ben újraindították a karitászt. Negyvenkét éve foglalkozik nemzetpolitikával, rengetegszer járt Kárpátalján, három hónapot lakott ott. 2004-ben 1800 biciklit hordott ki 48 középiskolába és gyermekotthonba. Így aztán nem is lehet kérdéses, hogy itt van és segít ezeken a szerencsétlen embereken, akik egy igazságtalan háború pusztításainak szenvedő alanyai, derékba tört az életük. Különösen szívszorító látni a gyerekeket, akikben ez a rettenetes élmény örökre megmarad, még ha idővel remélhetőleg rendeződik is az életük. Érzelmileg teljesen azonosul a szenvedőkkel, és diakónusként is kötelessége segíteni.

Soós Károly emlékeztet rá: Kárpátalján jelenleg béke van, és remélhetőleg ez így is marad. A segítség természetesen oda is elkel, mert kifogyóban vannak a készletek, így többek között élelemből, és a segélyek egy részét most már Ukrajna belsőbb részeibe viszik tovább.

A diakónus úgy érzékeli, hogy a segítségnyújtás terén létrejött a nemzeti összefogás, és a hazánkba érkező menekültek érzik ezt.

Az is lényeges: az, hogy mi most szeretettel fogadjuk őket, megmarad bennük jó élményként, és ha megszületik majd a béke, ennek jó hatása lesz a kárpátukrajnai magyarok sorsára is; egészen biztos, hogy közelebb hozza a magyar és az ukrán nemzetiségű embereket. A kilencvenes évek elején Ukrajna rendkívül széles nemzetiségi jogokat biztosított a kisebbségeknek, így a magyaroknak is. Ezeket 2004 után kezdték el szűkíteni, az oroszok miatt, aminek járulékos elszenvedője a többi nemzetiség is, de egészen biztos, hogy ez meg fog változni. A kárpátukrajnai magyarok érdeke, hogy Ukrajna továbbra is közeledjen az EU-hoz, lehetőleg legyen tagja a közösségnek, mert ha orosz fennhatóság alatt álló bábkormány alakul, akkor az olyan lesz, mint Belarus, vagyis diktatúra, ez pedig biztosan nem lesz jó az ottani magyaroknak.

A karitász pultja mögött, a háttérben Kóta Quirin ferences növendék fantasztikus műgonddal válogatja az adományokat, teszi sorba őket, hogy minden áttekinthető legyen. Elmeséli, hogy a plébániáján, ahová tartozik, a karitász vezetői mondták, hogy van lehetőség az önkénteskedésre, és mivel a hosszú hétvége következtében nincs tanítás a Sapientián, kijött ide segíteni. Van tennivaló bőven, és ahol munka van, ott segíteni kell.

Pakolás közben nem nagyon találkozik menekültekkel, de látja, hogy nagyon sokan vannak. Azok számára, akik a pultnál vannak, nagy segítség, hogy azonnal a kezükbe adhatja a kért élelmet vagy egyéb csomagot. Quirin testvér kifejtette: ferencesként nagyon fontos számukra a béke, mind a külvilágban, mind belül, az istenkapcsolatukban. A nagyböjti időszak különösen alkalmas arra, hogy jó cselekedetekkel és lemondásokkal felkészüljünk a húsvét ünneplésére.

Keresztényi kötelességünk segíteni a szenvedőkön. A menekültekkel, az Ukrajnában harcoló katonákkal, az áldozatokkal pedig együttérzünk, imádkozunk értük, az elhunytak lelki üdvéért, és azért, hogy a Jóisten kegyelméből ez a szörnyű helyzet mielőbb véget érjen.

A hatalmas várócsarnok hátsó részét a szervezők gyermekőrzőnek rendezték be. A gyermekek és a szülők takarókon ülnek, a kicsik többsége óvodáskorú, vagy maximum hét-nyolc évesek. Rengeteg a játék körülöttük, szinte minden kisded játszik valamivel.

Az aranyszőke hajú Flóra tizennégy éves, a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumba jár. Most éppen szemeteszacskó van a kezében, a hulladékot szedte össze.

Egyébként nagyon sokat játszik a gyerekekkel, boldog, ha mosolyogni látja őket. Imádkozik értük, hogy legyen szebb a jövőjük, és kapják vissza az édesapjukat is.

Az adományozók ide is folyamatosan érkeznek. Egy háromgyermekes anyuka, Annamária már többször járt itt, és játékokat hozott a gyermekeknek. Most a legkisebb fiával érkezett. Ha valakinek menekülnie kell, az emberek érthető módon először nem a játékokat pakolják be. Amikor adományokat hozott a férjével, látta, hogy a kismamák ülnek, mellettük a gyermekeik, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ezért határozta el, hogy játékokat hoz nekik, így tegnap kisautókat – és öröm volt látni, hogy azonnal felpattantak, és játszani kezdtek. Ma már rengeteg játék van a kicsik kezében, autó, matchbox, repülő.

Egy kisgyermek kezében játékrepülőgép, boldogan, elmélyülten játszik vele. Elképzelem, hogy a valóságos harci repülő talán ebben a pillanatban is bombázza az ukrán városokat, lehet, hogy éppen azt, ahonnan a testvéreivel együtt kimenekítette az édesanyja. Jó lenne hinni abban, hogy mire felnő, már nem lesznek háborúk, de tudom, hogy ez illúzió. Az viszont valóság, hogy Szent Pál szavai is igazak, az emberiség történetének minden korszakában:

ha eluralkodik a sötétség, túlárad a kegyelem.

(A beszámolót holnap folytatjuk.)

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír