titkarsag@karitaszkozpont.hu
Segítene?
A Katolikus Karitász a háború első percétől kezdve segíti a menekülteket, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központ munkatársai és önkéntesei a Keleti pályaudvaron csaknem két hete vannak kint, most is a Baross térre nyíló váróterem bejáratánál található a sátruk. Rengetegen vannak, menekültek, önkéntesek, segítők, adományozók, a pulton és a háttérben is konzervek, édességek, ásványvizek, tisztítószerek. Mindenki tevékenykedik, minden mozgásban van.
Lapunk főszerkesztő-igazgatója, Kuzmányi István állandó diakónus két napja önkénteskedik a Keletinél. Elmondta: látva ezt a szörnyűséget, úgy érezte, neki is meg kell tennie azt, amit meg tud tenni. Most éppen órák óta kezeket fertőtlenít, többedjére mondja el francia, orosz szavakkal: „Madame, dezinfekcija” („Hölgyem, fertőtlenítés”). A legtöbben ilyenkor együttműködően kinyújtják kezüket. Gyors fertőtlenítés, melyet egy kölcsönös „Szpasziba!” („Köszönöm!”) zár le.
Lapunk főszerkesztője tapasztalatait egy Szentírásból vett idézetben foglalja össze: „Ne nyomorgassátok az özvegyeket és árvákat! Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak segítségért, bizony meghallgatom kiáltásukat!” (2Móz 22,21–22) Kifejtette: az Úristen tehát arra tanít, hogyha a szegény, a legnyomorultabb kiált hozzá, mindig meghallgatja. Ez az idézet tegnap lett élő számára. A segítségnyújtó pultnál szolgálva sokszor megtapasztalták, hogy lehetetlennek látszó kérésekkel jöttek hozzájuk, gyerekek, fiatalok szinte sírva. Megkérdezték, mit kérnek – az egyikük azt mondta, hogy egy kólát; egy fiatalnak fésűre lett volna szüksége. Jöttek aztán olyanok, akik egészen mást kértek, csak úgy záporoztak a teljesíthetetlennek látszó kívánságok, hiszen a pultnál alapvetően élelmiszerből van a legtöbb. Ám ahogy a gyermek elmondta a kérését, néhány perc múlva valaki hozott adományba három rekesz kólát. Utána egy fiatal érkezett, hozott húsz darab fésűt…
A szegény, a bajbajutott kiáltása felhatott az Úrhoz, és ő elküldte legjobb embereit, hogy segítsék Isten barátait.
Közbevetésünkre, hogy a Covid-járvány berobbanásakor azt mondtuk, soha nem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt, most pedig, hogy kirobbant ez a háború, nagyon közel hozzánk, azt kérdezgetjük, milyen hatással lesz ez a jövőnkre nézve, lapunk igazgatója úgy válaszolt: minden dolog hat ránk, jó és rossz értelemben egyaránt, a Covid is, ez a háború is.
A Jóisten egyik fő tulajdonsága az együttérzés, és nekünk, keresztényeknek, pláne nagyböjtben, nemcsak arra kell figyelnünk, hogy az Úr velünk együttérző, hanem arra is, hogy próbáljunk odafigyelni mások bajára, szenvedésére.
Ha kihoz ide valaki egy szelet csokoládét, vagy bármit, az is nagyon fontos. Cseppnek tűnik ugyan a tengerben, de ahogyan Teréz anya mondta, ha mi nem tesszük ezt hozzá, akkor az a csepp hiányozni fog a tengerből. Mindenre szükség van, mindennek van gazdája.
Mészáros István egy egyházi iskolában tanít, magyart és történelmet. Tagja a budapest-angyalföldi Szent Mihály-templom plébániaközösségének, ahonnan többen is jelen vannak ezen a délutánon. Belső indíttatásból van itt, mint az apák és férfiak imaközösségének tagja érkezett. Már korábban is élt benne a vágy, hogy szeretne segíteni a menekülteknek, és a jövőben is szeretné támogatni őket. Munkahelyének, a metodista iskolának van vendégháza, ahová úgy tervezik, hogy befogadnak ukrajnai menekülteket, oda is megy majd segíteni. Mészáros István elmondta: az a vágy, hogy segítenie kell a rászorulókat, világlátásából fakad, és a történelmi tapasztalatból, hogy
bármikor velünk is megtörténhet az, mint most a kárpátukrajnai magyarokkal és az ukránokkal, mi is kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe.
Ezek mellett ő alapvetően filantróp, önkénteskedik a Szent Mihály-templom karitászcsoportjában is, segíti a hajléktalanokat. Ez az érzület néhány évvel ezelőtt erősödött fel benne különösen, miután történt az életében egy szomorú esemény, ami végérvényesen ebbe az irányba vezette.
Az angyalföldi Szent Mihály-plébánia közösségéből jött Lipthay Endre háromgyermekes családapa, történész is. Felidézte: amikor kitört a háború, kezébe került néhány számlaszám, amelyre adományokat küldött, a családja nevében, abból a meggondolásból, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. Néhány nap múlva azonban rájött, hogy ez kevés, hiszen ez az a pillanat, amikor konkrétan is tud segíteni. Az indiai szegényeknek nem tud, de az ukrajnai menekülteknek igen. Ekkor felvette a kapcsolatot azokkal a karitászosokkal, akik itt, a Keleti pályaudvarnál segítik az orosz–ukrán háború miatt bajba jutottakat. Így kapcsolódott be a szolgálatba.
Úgy tervezi, hogy a következő napokban is időt szán arra, hogy kijöjjön ide, és segítsen.
Azokat a dolgokat, amiket megtehetünk mások javára, nem szabad elmulasztanunk, ezen a téren megvan az egyéni felelősségünk.
Lipthay Endre elmondta azt is, hogy a tizenkét éves lánya is jelentkezett, hogy segítsen, de a szervezők még túl kicsinek találták. Ám ismerve őt, meg fogja találni a módját, hogy valamilyen módon segíthessen. A háromgyermekes apuka attól tart, hogy a háborús helyzet sokáig eltart, ezért arra buzdít, hogy mindenki találja meg a szolgálatnak azt a módját, ahogyan segíteni tudja a menekülteket.
Lapunk fotósa, Merényi Zita tevékeny tagja a Sant’Egidio közösségnek, a nemzeti ünnepen is jelen van a Keletiben. Egy héttel ezelőtt kolléganőnkkel, Trauttwein Évával készítettek riportot Kárpátalján (Beregszászon, Munkácson), és mivel nagyon későn értek vissza a magyar oldalra, úgy döntöttek, hogy egy éjszakát a határon töltenek, Barabáson. A karitász fogadta be őket, másnap szintén ők segítettek nekik kocsit találniuk, így utaztak vissza Budapestig. A sofőr menekültekért ment, de mivel nem volt tele a kocsi, őket is elhozta. Éva és Zita útitársa egy menekült édesanya volt, Tánya, tízéves fiával, Vladdal együtt. Borodjankából menekültek, amely egy Kijevtől körülbelül 50 kilométerre fekvő 13 ezer fős település. Tánya nagyon nyitott volt, a fiú viszont egyetlen szót sem szólt, folyton lesütötte a szemét, bújt az anyukája mögé. Nem fogadott el édességet, semmit. Csendben ülte végig a Budapestig tartó utat.
Tánya közben elmesélte, hogy lakóhelyükön, Borodjankában nyolc napja nem volt már sem áram, sem víz. Telefonálni sem lehetett. A fia egy másik városban volt az apjánál (a szülők elváltak), de nem tudták egymással felvenni a kapcsolatot, egy hétig nem tudott semmit a gyermekéről. A nagypapa indult el érte, életét kockáztatva, hogy hazahozza unokáját. Kiderült, hogy az oroszok már teljesen körbevették azt a települést, ahol a fiú tartózkodott. Sikerült kimenekíteni, de többeket lelőttek. Mikor elkezdték bombázni Borodjankát, az anya és fia négy napot töltött aluljáróban, majd elindultak, és két napot utaztak, mire Magyarországra értek. Tánya húga és apukája még mindig Ukrajnában vannak. Zita kérdezgette az édesanyát, mi a terve, merre szeretne menni. Említette Aradot és Varsót is, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy kik várják őket ott. Mivel két napot utaztak, Zita felajánlotta nekik, hogy menjenek hozzá, Újbudán lévő otthonába, fürödjenek meg legalább, aludják ki magukat. Tánya elfogadta az ajánlatot. Anya és gyermeke délután feküdtek le, és másnap reggelig aludtak.
Tanya egyébként tanárnőként dolgozott Ukrajnában. Mutatott képeket a „régi” életükről.
Többször is megismételte, hogy normális élete volt, és most nem érti ezt az egészet, nem tudja mi lesz, megvan-e még a háza, teljes bizonytalanságban él.
Zita azonban úgy érzi, hogy ebben a bizonytalanságban rengeteg a szeretet. Erősen hatott rá Tánya Istenben való feltétlen bizalma. Ő sem tudta, mennyi ideig lesznek nála, de az számított: most itt vannak, és fontosak a számára. Felidézte: az egyik reggel az édesanya adott neki egy szempillaspirált és egy parfümöt, amit bár használt már, de kérte, fogadja el, mert szeretne adni valamit, de nem tud mást.
Zita szavaiból az is kiderült: lassan a kisfiú, Vlad is kezdett megnyílni. Hármasban kacsákat etettek a Kopaszi-gátnál, fotózkodtak, játszótereztek, megmászták a Gellért-hegyet, és igyekeztek nem gondolni a háborúra. Megélték a „most” nagyszerűségét, mintha nem is lenne rossz a világban. Zita szerint megint beigazolódott:
azt hitte, ő ad valamit azzal, hogy befogadta őket, de igazából sokkal többet kapott tőlük.
Tánya és a fia négy nap után utaztak tovább Aradra. Zita kikísérte őket a Keletibe. Örömmel vette, hogy többen odaléptek hozzájuk, volt aki három csokit nyomott a kezükbe, nem szólt, nem is kérdezett semmit. Megjelent egy nagymama is, a húzós kocsijával, mondta, hogy olyan embereket keres, akik Ukrajnából menekültek. Zita rámutatott Tányára és Vladra, mire a néni elkezdte kipakolni a táskáját: egy zacskó mandarint adott nekik, majd gyerekjátékokat húzott elő. Teli volt a kocsija lányos csomaggal, Barbi babával, de látva, hogy Vlad fiú, átnyújtott neki egy Star Wars-os figurákkal készült játékot.
Mivel egy kis bőröndben, és még vagy hat szatyorban cipelték életüket Tányáék, Zita arra gondolt, meglepi őket egy nagyobb bőrönddel. A Keleti pályaudvar környékén talált egy boltban egy pont ugyanolyan színűt, mint amilyen a kis bőröndjük volt. Amikor átnyújtotta a vadonatúj bőröndöt Tányának, ő sírva fakadt, és megölelte. Vlad pedig megkérdezte: „Miért segítenek nekünk ennyien?” Ő nem érti…
*
A keresztény karitatív szervezetek mellett a Mazsihisz szeretetszolgálata ugyancsak itt van a Keletinél, gyakorlatilag a háború kezdetétől. A sátornál Kenesei Marcell, a Bálint Ház igazgatója koordinálja a segítségnyújtást. Kiemeli: annak, hogy itt vannak, több oka van, a legfontosabb az emberség. Amikor látnak embereket, akik kénytelenek elhagyni az otthonukat, és menekülni kényszerülnek, ez sok érzést felébreszt bennük. „A zsidó közösség számára ez különösen fontos, családilag és történetileg is nagyon sokan őrzünk olyan történeteket, amikor nekünk kellett menekülnünk” – idézte fel a Bálint Ház igazgatója. Amikor ilyen helyzet alakul ki, úgy érzik, hogy muszáj kiállniuk, és segíteniük, ahogyan az erőforrásaikból csak telik.
Az egészen kicsi segítségtől kezdve próbálnak támogatást nyújtani az egészen nagyig a megérkező menekülteknek,
élelem, ásványvíz, pelenka, kutyaeledel, természetesen nem tudják minden problémájukat megoldani, de abban tudnak nekik segíteni, hogy eljussanak a következő pontra. Vannak szervezett szállások, fuvarokat is vállalnak, információs csatornaként is szolgálnak, ha valaki más országba szeretne jutni, vannak a menekültek között olyanok, akik egyenesen Izraelbe, és akkor ebben segítenek nekik. Kenesei Marcell fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nagyon sok szervezet összefogott, hogy megossza egymással az információkat, a Mazsihiszen keresztül a nagykövetségen, a JDC-n, a Bálint Házon át. Több zsidó szervezet, melyek egyébként külön dolgoznak, most összefogtak.
A Bálint Ház igazgatója arra is kitért, hogy eddig mintegy ezer embernek biztosítottak szállást. Vannak szervezett, de magánemberek által felajánlott szállások is. Leginkább rövid távra szólóak, de voltak és vannak is olyanok, akik kifejezetten hosszú távra kínálnak fel szállásokat. Most még abban az időszakban vannak, hogy a hirtelen válaszokat menedzselik, de nagyon hamar eljön az az időszak, amikor közép- és hosszú távra kell megoldani a lakhatást azoknak, akik itt akarnak maradni. Folyamatosan gondolkodniuk kell arról, hogyan tovább. Próbálnak mindig reagálni a mostani, természetétől fogva kicsit kaotikus helyzetre, igyekeznek utolérni magukat. Lassan kezdik megszervezni a gyermekek nappali foglalkozásait, álláslehetőséget biztosítani a felnőtteknek, a legkülönbözőbb öletek merülnek fel, melyeket megpróbálnak koordinálni.
Arra, hogyan élik meg érzelmileg ezt a helyzetet, a Bálint Ház igazgatója azt válaszolta: „Nehezen. Vannak barátaim, akik érintettek.” Kenesei Marcell már személyesen is segített egy barátjának, aki angolt tanított egy kijevi iskolában, és Románián keresztül valahogy ide tudott menekülni a rákbeteg nagynénjével együtt. Látni egy egyébként életvidám embert, akiből folyamatosan a pozitív szemlélet sugárzott, hogy most mennyire megtört, szétesett, ez „iszonyatosan szívbemarkolóan szomorú volt”.
Kicsit az az érzés támadt bennünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy mi segíthetünk, és nem nekünk kell menekülnünk, elhagynunk az otthonunkat.
Én abszolút magamat látom ebben a történetben, mi van akkor, ha egyszer nekünk kell majd menekülnünk?” Kenesei Marcell emlékeztet rá: az ő családjában is voltak, akiket meggyilkoltak Auschwitzban, aki zsidó származású, annak rengeteg ilyen története van, hogy menekülniük kellett, és hol befogadták őket, hol nem, hol mentették őket, hol nem. Most olyan időket élünk, hogyha nem is ugyanazt, de érzelmileg valami hasonlót élhetünk meg. Vészhelyzet van, látjuk az emberekben a kétségbeesést, és önkéntelenül azokra a történelmi időkre gondolunk, amiket mi eddig csak elbeszélésekből ismertünk, és csak remélhetjük, hogy nem fajul el a helyzet még inkább.
Azzal kapcsolatban, hogy itt a pályaudvaron együtt segít a menekülteknek több keresztény felekezet és a zsidó gyülekezet szeretetszolgálata is, mindenki összefogva, félretéve a köztük egyébként meglévő különbségeket, csak arra összpontosítva, hogy hatékonyan segítsenek a rászorulóknak, a Bálint Ház igazgatója elmondta:
ez a lényege ennek, itt, ebben a helyzetben abszolút nem számít, hogy milyen módon hisz valaki, hisz-e egyáltalán, egyedül a segítő szándék, a segíteni akarás számít, ami minden jelen lévő felekezetnek, vallásnak lényeges alapelve.
Ez pedig szívmelengető. Ha olyan vészhelyzet van, mint most, akkor létrejön az összefogás, és talán ennek szellemét el is meg kellene őrizni a nyugalmasabb időszakokra. Ha letekintenénk a dolgok mélyére, rájöhetnénk, hogy sokkal több minden köt össze bennünket, mint ami elválaszt.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír