Folyamatos a segítség, a Gondviselés mindent elrendez – A Keletinél is ott van a Katolikus Karitász

Március 5-én délelőtt napfényes, de hűvös időben érkezünk Lambert Attila fotós kollégámmal a Keleti pályaudvarhoz. A Baross térre nyíló váróterem bejáratánál található a Katolikus Karitász sátra. A pult mögött piros mellényes munkatársak, önkéntesek, a pulton rengeteg adomány, ásványvizes üvegek, kosárban alma, konzervek, édesség, becsomagolt játékok, tisztálkodószerek.

Az ötgyermekes, pedagógus végzettségű Szabó Csaba, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központ munkatársa elmondta:

szerda óta vannak kint, reggel nyolctól este nyolcig.

Azt, hogy mennyi menekült érkezett azóta Ukrajnából, nehéz megbecsülni, mert vannak, amikor csak lézengenek (ottlétünkkor ez volt a helyzet), máskor viszont nem látni át a tömegen, de biztos, hogy több ezer ember megfordult itt az elmúlt napokban.

Szabó Csaba arra is kitért, hogy a Szent Erzsébet Karitász Központtól egyszerre két-három fő van jelen, de

nagyon sok az önkéntes, régiek és újonnan jöttek is. Utóbbiak csak erre járnak, megkérdezik, segíthetnek-e, a válasz természetesen az, hogy igen.

Kapnak egy tunikát, és munkához látnak, közülük többen órákon keresztül dolgoznak, étlen-szomjan. Közösségekből, egyetemi szakkollégiumokból is folyamatosan jönnek fiatalok.

Ha a menekültek nyitottak rá, Szabó Csaba és munkatársai elbeszélgetnek velük. Lelkileg elkeseredettek, kétségbeesettek, félnek, de él bennük a remény is. Ma délelőtt itt volt egy anyuka, két kisgyermekével, mindnyájan sírtak, mert a gyerekek betegek voltak, hál’ Istennek többen is az édesanya segítségére siettek, így orvosi segítséget is kaptak. Nagyon kevés apa van, a háború miatt.

Nagy fokú a bizonytalanság a magyar-ukrán határon átlépő menekülőkben, többen nem tudják, merre menjenek tovább, ezen próbálnak segíteni a mentesítő járatokkal, melyek a Nyugati pályaudvarra viszik őket. A katasztrófavédelem pedig a szállásukat intézi, panziókban találnak ideiglenes otthont, vagy pedig magáncsaládoknál. Senki nem marad segítség nélkül.

Beszélgetésünk közben most érkezett menekültekhez hívták Szabó Csabát. Kiderült, hogy egy fiatal ukrán hölgyet kísért hozzá egy finn férfi, aki magyarul nem tud, de ukránul és angolul is beszél. A hölgy szeretne Magyarországon maradni, és dolgozni valamit. A Karitász éppen tegnap kapott egy olyan kontaktot, aki pont ilyen személyeknek nyújt szállást és ajánl fel jó munkalehetőségeket is. Így a hölgyet ki tudták közvetíteni a segítséget felajánló személynek.

A lehetőségek spontán jönnek, nem tervezhető előre szinte semmi, sem az, hogy mennyi adomány érkezik, sem az, hogy hány önkéntes jelentkezik, de folyamatosan érkezik a segítség, a Gondviselés mindent elrendez.

Jönnek emberek, kérdezik, mire van szükség. Előfordult, hogy reggel olyan sok szendvicsük volt, hogy átküldték a Nyugati pályaudvarra, mondván, ott sokkal nagyobb szükségük van ételre. Néhány órán belül azonban elfogyott a szendvics. Az itt önkénteskedő fiatalok beírták ezt a Facebook-csoportba, és perceken belül jöttek az emberek, hozták a szendvicseket. Előfordult, hogy Bécsből, két, adománnyal tele kisteherautóval érkezett két fiatalember, és amit nem tudtak letenni, elvitték a Karitász raktárába.

Nagyon szegény emberek is jönnek, hoznak adományokat, mindent elfogadunk tőlük, mert tudjuk, hogy ez nekik is mennyire fontos – mondta Szabó Csaba.

Érzékeltetve az emberek segítőkészségét, megemlítette: bár ők is készülnek, kilencvenöt százalékban azokat az adományokat adják oda a menekülteknek, amiket az emberek hoznak nekik napközben.

Szabó Csaba kérdésünkre válaszolva felidézte, hogy négy évet élt a családjával kint Peruban, mélyszegénységben tengődő emberekkel foglalkozott, itthon pedig nehéz körülmények között élő cigány fiatalokkal, családokkal dolgozik. Otthon van tehát a mostanihoz hasonló, segítő helyzetek kezelésében.

Megszólaltattuk két lányát is. Katalin középiskolás, Anna még általánosba jár. Mindkettőjüknek nagyon jó érzés, hogy segíthetnek a menekülőknek, de az

szívszorító, amikor látják a síró, szomorú embereket, főleg nőket, mert bár a gyermekeiket magukkal hozták, az apukák nem jöhettek velük, mivel hadkötelesek.

Az egyik önkéntes, a geográfus, jelenleg teológiát tanuló Homonnai Ferenc elmondta, belecsöppent az önkénteskedésbe. Jó barátok Szabó Csabával, aki említette, hogy segítségre lenne szükség, nem baj, ha férfi az illető, mert itt néha rendet is kell tenni. Előfordul ugyanis, hogy nem csupán a valóban rászoruló menekültek jönnek ide, hanem olyanok is, akik zsákmányként tekintenek az adományokra – a rendőrök közlése szerint vannak, akik az itt átvett adományokat a vonatállomásokon árulják pénzért a valódi menekülteknek.

Homonnai Ferenc leszögezte: helyzet van, az embernek a lelkiismerete diktálja, hogy részt vegyen ebben, és lehetőségeihez képest segítsen. Néhány szendviccsel, útbaigazítással, hogy merre menjenek tovább, jó szóval. A menekültek között néha síró embert is látni, de a többség mégis bizakodó, mert itt már jó helyen vannak. Sokan továbbmennek közülük Nyugat-Európába, illetve Lengyelországba vagy Csehországba. Innen, a Nyugatiból vagy a Népligetből utaznak más országokba. Akik pedig maradnak, azokat néhány napi budapesti tartózkodás után a máltaiak által létrehozott, harmadik kerületi szállásra irányítják, ötvenfős helyről van szó. Vannak magánfelajánlások is.

Jól öltözött pesti emberek jönnek ide csak azért, hogy segítsenek, tárgyakkal, élelemmel, esetleg szállással is. Az emberek lelkiismerete diktálja, hogy ezeken a nagyon nehéz helyzetbe került embereken segítsenek.

Arra, hogy a menekültekkel az átélt szenvedéseikről beszélgessenek, nem nagyon jut idő, de a lényeg, hogy itt bizalomra lelnek és megnyugszanak, hogy végre biztonságban vannak. Az önkéntes segítő szavaiból az is kiderült, hogy most már, az orosz front előrehaladása következtében elsősorban a Kárpátokon túl élő ukránok jönnek, míg a kárpátaljai magyarok egyre kevesebben.

Homonnai Ferenc nagyon reméli, hogy hamar véget ér a háború, az orosz elnök, Putyin végül kivonul Ukrajnából, és ennek az ára nem lesz túl drága, vagyis nem kényszerítenek az ukránokra olyan kompromisszumokat, amiket egyébként nem fogadnának el. Mindez azonban valószínűleg sok időbe telik.

Közben megérkezik Horváth István, a Budapest-Újpest-Kertvárosi Szent István-templom plébániai kormányzója, öt önkéntes fiatallal, lányokkal, fiúkkal vegyesen. István atyától megtudjuk:

amikor értesültek arról, hogy a Katolikus Karitász országos szinten gyűjtést szervez az Ukrajnából menekülők részére, az ő plébániájuk is csatlakozott ehhez.

Az első gondolatuk az volt, hogy elmennek a határhoz, Barabásra, ám a hírekből kiderült, hogy ott már nagyon sokan vannak, de nyilván Budapesten is szükség lehet segítségre. Horváth István kommunikálta ezt a fiatalok felé, akik örömmel jöttek, hogy segítsenek, örömöt szerezve ezzel embertársaiknak.

Az újpesti lelkipásztor tényként állapította meg, hogy nagyon nehéz a helyzet, rengeteg a bizonytalanság az emberekben. Az eddigi életük teljesen felborult, nem tudják, nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Természetesen bízunk benne, hogy hamarosan megkötik a békét a harcoló felek, de azt már most egyértelműen látni, hogy hatalmas infláció lesz, a háborúnak súlyos következményei lesznek a magyar gazdaságra is, nem könnyű időknek nézünk elébe. A háború önmagában is rettenetes, nem hittük volna, hogy kitör. Nemcsak az épületek dőlnek le, károsodnak, hanem nagyon sok ártatlan ember halt meg már eddig is.

A lelki hatás következményeit pedig fel sem tudjuk mérni, az anyák eljönnek a gyerekeikkel, az apákat behívják harcolni a seregbe, összedől az egész eddigi életük.

Nem tudjuk, mi lesz mindenek a hosszú távú következménye. Amit tudunk, megteszünk, Újpesten is, befogadtunk menekülteket, de folyamatosan jönnek, nem tudjuk, mi lesz velük – sorolta a plébániai kormányzó.

Azzal kapcsolatban, hogy az idei már a harmadik egymás utáni nagyböjt, amit egészen különleges körülmények között élünk meg, István atya kifejti: az életünkben mindig előfordulhatnak különleges, nem várt események, de azt nem gondoltuk volna, hogy kitörjön egy ilyen háború, ráadásul ennyire közel hozzánk.

Mit tehetünk az adományozáson kívül? Azt, amire Ferenc pápa is figyelmeztetett bennünket: böjtöljünk, és vegyük komolyan az imádságot.

Ezzel nem csupán a békesség megvalósulását segíthetjük elő, hanem mi magunk is közel kerülünk Istenhez. Ott kell legyen bennünk az a jövőkép, hogy a mennyországba törekszünk. Bizonytalan, hogyan alakul a jövőnk, de olyan értelemben éljünk a mának, hogy mindennap igyekezzünk Isten országát építeni, a mostanihoz hasonló nehézségek közepette is.

Az egyik önkéntes fiatal, Ferencz Gyula az ELTE-re jár, gazdálkodás-menedzsment szakra. Kiemelte: jól látható, hogy rengetegen kerültek most bajba, egyik napról a másikra elvesztették az otthonukat, nem tehettek mást, mint hogy útnak indultak, még akkor is, ha legtöbbjük nem tudja, mire számíthat. A jó érzés ilyenkor azt mondatja az emberrel, hogy amit tud, abban segítsen.

Az ELTE hallgatója azt hitte, hogy Európa meghaladta a háborúkat.

A Nyugat mindenképpen, de az oroszokkal is kölcsönös tiszteletben éltünk egymással, gazdaságilag is jó kapcsolatban az elmúlt években. Ferencz Gyula nem látja világosan, hogy mit akarnak az oroszok. Amit különösen aggasztónak tart, az a bizalom újbóli megteremtése, ez még az esetleges békekötés után is „brutál” hosszú ideig eltarthat. A jelenlegi helyzetben ő annyit tehet, hogy önkénteskedik és tanul, készül a jövőre.

Miközben beszélgetünk, kérdezősködünk, újabb önkéntes érkezik, Sztankaninecz Gábor, aki a Szent István-bazilika karitászcsoportjában önkénteskedik. Szavai szerint elsősorban a katolikus hite hívta ide, különös tekintettel a nagyböjti készületre. Ez a háborús, rettenetesen nehéz helyzet különösen alkalmas arra, hogy nagyböjtben kicsit közelebb kerüljünk az emberekhez.

Karitászosként természetes számára, hogy segítsen, és hiszi, visszakapjuk az adott segítséget, hiszen oda-vissza működik, ez a csodálatos kegyelem.

Sztankaninecz Gábor maga is kárpátaljai származású, élnek ott rokonai, és ez különösen megérinti a szívét. Kötelességének érzi, hogy ahol tud, ott segítsen. A lényeg, hogy segítsünk az embereken, ha bajba kerülnek, függetlenül a nemzetiségüktől. A Szentírásban is azt mondja az Úr, hogy mindenki a testvérünk.

Egy ukrán anyuka a hatéves kislányával érkezett, egy Kijev mellőli városból. A férje elkísérte őket a határig, ott elbúcsúztak, a családfő visszament fegyverrel harcolni a hazájáért. Anya és kislánya Németországba mennek tovább, ahol barátok várják őket.

A hölgy elmondta azt is, az utolsó napokat óvóhelyeken töltötték, ha itt, Budapesten meghallja a repülőgép zúgását, összerezzen.

Egy középkorú férfi pizzát rendelt a Karitász önkénteseinek. Nagyon készséges volt, de nem járult hozzá sem a fotózáshoz, sem nevének leírásához. Annyit elmondott: erre járt, meglátta az önkénteseket, ahogyan egész nap fáradoznak a szükségben szenvedőkért, itt, a hidegben, a huzatos pályaudvaron, lelkiismereti kötelességének érezte, hogy megvendégelje őket a frissen sütött, meleg étellel.

E sorok írója úgy érzi magát kicsit, mint 1989 decemberében, amikor a romániai forradalom után szinte az egész ország megmozdult, hogy segítse az erdélyi menekülteket. Valószínű, hogy a hétköznapokban gyakran vagyunk önzők, közömbösek, a fájdalmakkal, szenvedésekkel szemben, de

krízishelyzetben társadalmi méretekben nyílnak meg a szívek, az irgalom és a szolidaritás cselekedetekben mutatkozik meg.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír